Szeptember 28-a van, ami azt jelenti, hogy mindjárt két éve annak, hogy először elvetéltem.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha itt ülök majd és elindítom ezt a blogot. Két évvel ezelőtt épphogy hazaértünk a nászútról, lelki szemeink előtt már az aprónépet rendeztük és tele voltunk naivitással. Az élet azonban nem ilyen egyszerű.
Úgy gondolom, nem a mi történetünk megismertetése a legfontosabb és a blognak nem is ez a célja. A köztudatban nagyon rosszul kezelik a vetélés fogalmát. Orvosok, barátok, családtagok követik el ugyanazokat a hibákat és ezzel sajnos még több fájdalmat okoznak.
Ez a blog tehát azért született, hogy megismertesse a veszteségek következtében kialakult mentális problémákat, a "sajnálat/szánalom" intézményrendszerét leépítse és támaszt nyújtson mindenkinek, aki keresztül ment hasonló tragédiákon. Ez egyfajta önterápia is, hiszen ha beszélek róla, nekem is könnyebb. Ki kell bújni a rejtekünkből és meg kell értetni az emberekkel, hogy ez nem tabu. Fel kell vállalnunk, hogy anyák/apák vagyunk. Az a tény, hogy nem születtek meg, nem jelenti azt, hogy nincsenek. Az életük a fogantatással elindult és azt a pár közösen eltöltött hetet/hónapot senki nem veheti el tőlünk.
Hatalmas szeretettel ajánlom ezeket az írásokat a két gyermeknek, a két bennünk lakó angyalkának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése